Mégis van megoldás?

Előző számunkban Noszticzius Zoltán, a Kémiai Fizika Tanszék vezetője nyilatkozott tanszéke várható bezárásáról.
Dr. Kertész János, a Fizikai Intézet igazgatója egy kicsit másképpen látja a helyzetet.

 

Mi indokolta a Fizikai Intézet azon döntését, hogy bezárja a Kémiai Fizika Tanszéket?

Azzal kezdeném, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban nagyon sok pontatlanság terjedt el. Először is: a Fizikai Intézet, illetve annak vezetője ilyen kérdésben nem dönthet, legfeljebb javaslatokat tehet. A dolog valójában úgy történt, hogy kényszerítő körülmények hatására - hogy ezek mik voltak, arra majd később szeretnék kitérni - tettem javaslatot az intézet átszervezésére, tehát nem egyszerűen a Kémiai Fizika Tanszék bezárására. Ez azzal járt volna, hogy a tanszék túlnyomó részét, négyből három kollégát egy másik tanszéken egy önálló csoportba szerveztünk volna. Ez nagy ellenállást váltott ki a tanszékből. Erről értesültek az újság olvasói is, hiszen Noszticzius professzor, a tanszék vezetője minden eszközt megragadott az olykor csúsztatásoktól nem mentes álláspontjának népszerűsítésére. Most a kérdés ismét napirendre került, és pozitív fejleményekről lehet beszámolni. Született ugyanis egy kompromisszum, amely lehetővé teszi a tanszék átmeneti működtetését, ugyanakkor figyelembe veszi azt a gazdasági kényszert is, aminek a hatására a javaslat született.

Mit gondol arról, hogy a Kémiai Fizika Tanszék nem érzi magát felelősnek a hiányért?

Ez egy sokrétű kérdés, megpróbálom több oldalról megvilágítani. Először nézzük magát a Kémiai Fizika Tanszéket. Ez egy kis tanszék, pillanatnyilag négy oktató-kutatóból áll. Már korábban felmerült az a probléma, hogy a tanszékvezetés folytonossága nincs biztosítva. Erről a tanszékvezetővel már egy évtizede is folytattam beszélgetéseket, és ezt a gondot nem sikerült azóta sem megoldani. Ez a tény, valamint, hogy a tanszék egy kritikus méreten aluli, mintegy előrevetítették azt, hogy a tanszék hosszú távon nem lesz fenntartható. Tudomásom van arról is, hogy egyetemi szinten tervezik a tanszékek minimális létszámának meghatározását, és a Kémiai Fizika Tanszék létszáma jóval ez alatt a határ alatt van. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a tanszék vezetője, Noszticzius professzor, aki egy nemzetközileg elismert, kiváló tudós, joggal számíthatott arra, hogy legalább az ő tanszékvezetői megbízatásának végéig, 65 éves koráig a tanszéket fenntartjuk, és ez természetesen méltányolható elvárás. Másfelől nagyon nagy anyagi nyomás nehezedik a Fizikai Intézetre. A helyzet a következő: a normatív finanszírozás meglehetősen egyoldalú, nem veszi figyelembe az egyetem többszörös funkcióját. Hozzá kell tennem, ahogy mindig hangsúlyozzák is, hogy az egyetemnek megvan a szabadsága elszakadni attól a szempontrendszertől, ami alapján az egyetemekhez rendelik a támogatást, de ez mégsem történik meg. Egy kismértékű javulás azért tapasztalható, ma már a kutatási normatíva aránya egy kicsit nagyobb, mint korábban volt, de még mindig az a helyzet, hogy az egyetem a funkciói közül - hogy csak hármat említsek, az oktatás, a kutatás, illetve egyfajta kulturális funkció -, ezek közül dominánsan csak az oktatást veszik figyelembe a normatív finanszírozásban. Ha azonban egy modern egyetemet szeretnénk, egy korszerű műszaki egyetemet, akkor azon kell, hogy legyen egy fizikai intézet. Egy fizikai intézetben sokféle feladatot kell ellátni, és ha nem vesszük mindet figyelembe a finanszírozásnál, akkor persze hiányok keletkeznek. Lényegében arról van szó, hogy a Fizikai Intézet normatív bevételei nem fedezik még a béreket sem. Ezzel kapcsolatban ér az a vád, hogy ahelyett, hogy felmérést végeznék arra vonatkozólag, hol keletezik a hiány, egy tanszéket „sújtok". Még egyszer mondom, nem én, mert én nem hozok ilyen döntéseket, csupán javaslatot tehetek. De ha én ott akarom bevasalni a hiányt, ahol a hamis szempontú normatív finanszírozás miatt keletkezik, akkor a Fizikai Intézet funkcióit kell csorbítanom. Mit értek ez alatt? A kutatás gyakorlatilag ellehetetlenül. csakúgy, mint a kutatással nagyon szoros kapcsolatban álló rendkívül sikeres mérnök-fizikus képzés.

Nekem, mint a Fizikai Intézet igazgatójának, sok mindenre kell tehát tekintettel lennem, és figyelembe véve a Kémiai Fizika Tanszék perspektíváját, valamint ezeket a kényszerítő körülményeket, tettem a javaslatomat. Tudva azt, hogy ez érdekeket sért, nagyon nehezen elfogadva azt, hogy egy kiváló kutatónak ilyen formán a méltó kifutást nem tettük volna lehetővé. De úgy gondoltam, hogy ez az a megoldás, aminek a segítségével egyfelől azt a megtakarítást, amire feltétlenül szükségünk volt, meg lehet valósítani, másfelől így keletkezett volna a legkisebb kár.

Ekkor jött az a kedvező fordulat; hogy a Matematikai Intézet vezetésében változás állt be, és egy közös tanszékvezetői értekezlet után tárgyalásokat kezdtem a Intézet új igazgatójával. Sikerült olyan megoldást találnunk, amelynek köszönhetően meg lehet őrizni a tanszéket addig, amíg a Noszticzius professzor úr megbízatása lejár. A matematikusok is áldozatot vállaltak ennek érdekében, és én ezt nagyra értékelem. Úgy érzem, hogy jó kompromisszum született. A megoldás nyilvánvalóan minden oldaltól áldozatokat követel - ahogy ez a kompromisszumok esetében lenni szokott - de kedvező irányba történt elmozdulás, és azt gondolom, hogy elfogadható minden résztvevő számára.

Abból az interjúból azonban, ami az előző számukban megjelent és egyéb jelekből arra következtetek, hogy Noszticzius professzor úr a „mindent vagy semmit" elvét vallja: ő csak úgy tudja elképzelni ennek a problémának a megoldását, hogy gyakorlatilag érintetlen marad a tanszéke. Erre én nem látok lehetőséget. Távlatilag, Noszticzius professzor úr megbízatásának lejárta után a tanszéket ebben a formában nem lehet majd fenntartani, de kell találnunk egy megoldást az intézeten belül, hogy ezt az értékes csoportot megőrizzük. Eléggé kézenfekvő, hogy akkor most ne tegyünk erőszakot más helyeken, hanem a későbbi megoldás mintegy előképeként ebbe az irányba tegyünk lépéseket. Azokat a funkciókat, amelyeket leépítünk, nevezetesen a segédszemélyzet által végzett feladatokat, az intézet többi egysége át kell, hogy vállalja ugyanúgy, ahogy az oktatásban is azokat a problémákat, feladatokat, amelyeket ők nem tudnak majd ellátni, átvállaljuk. A segédszemélyzet szerződéses alapon volt foglalkoztatva, tehát nem arról van szó, hogy valakit el kell bocsátani, hanem, hogy a lejáró szerződéseket nem hosszabbítjuk meg.

<>Úgy gondolom, hogy ebben a hosszú konfliktus-sorozatban - bizonyos mértékig érthetően - a Kémiai Fizika Tanszék vezetője rendkívül harciasan reagált, de sok ponton túlment a megengedhető határon. Én ebbe a konfliktusba ezen a szinten nem bonyolódtam bele, tehát nem kezdtem el viszont személyeskedni és minden egyes támadásra részleteiben válaszolni, mert azt gondoltam, hogy a konfliktus után is együtt kell majd dolgoznunk, és fontos, hogy ne rontsunk el mindent. Most már jó lenne, ha Noszticzius professzor úr is megértené,  hogy nincs annak értelme, hogy állandó csúsztatásokkal, valótlan állításokkal, vagy ilyenek sugallásával, mérgezi a légkört. Meggyőződésem, hogy a megszületett kompromisszumot el kell fogadnunk. A dékán úr nem hajlandó meghosszabbítani az említett szerződéseket, másfelől a tanszék megmarad, senkit az oktató-kutató állományból nem kell elbocsátani. Most már a munkára kellene koncentrálni, hiszen valóban olyan feladatok, problémák merültek fel, amiket csak közösen tudunk megoldani. Tehát, ha nem tudunk együttműködni, akkor tényleg bajba kerül az oktatás, nem tudjuk megfelelően ellátni a feladatokat.

Még egyet szeretnék határozottan hangsúlyozni: többször felmerült, hogy valamiféle támadás indult a vegyész-fizika ellen. Erről szó sincsen. Soha, egyetlen percig nem gondoltunk a Vegyészmérnöki Karral kapcsolatos oktatási feladatainkban valamiféle visszavonulásra, sem arra, hogy valamilyen kárt akarnánk abban okozni. Ellenkezőleg, az egy abszolút szempont, hogy a Vegyészmérnöki Kar fizika-oktatásának - tudomásom szerint általános megelégedést kiváltó - színvonala megmaradjon, mégpedig nagymértékben azoknak a munkájára támaszkodva, akik azt eddig végezték. Nyilván nem tudnak ők mindent ellátni; mert, ahogy azt bizonyára az Olvasók is tudják, történt egy sajnálatos haláleset, tehát kevesebben is vannak. Az intézetnek át kell vállalni feladatokat, de ezeknek a feladatoknak a szervezésében. az oktatás irányításában változatlanul ugyanazokra a személyekre szeretnénk támaszkodni. Hosszú távon ezeket az ismereteket nyilvánvalóan, ahogy mindent, át kell majd adni újabb generációknak. Bízom abban, hogy Noszticzius professzor úr ebben együttműködő lesz, és akkor ezek a kérdések megoldhatók.

A tanszéken folyó kutatások milyen módon tudnának az eredeti formában élni?

<>Ez még az eredeti javaslatomban is - mikor arról volt szó, hogy a tanszéket be kellene illeszteni egy másik tanszék keretébe, mint egy önálló csoportot - nagyon fontos szempont volt. Azt a kutatást, amit Noszticzius professzor úr és a személyes munkatársai végeznek, nagyon nagyra értékelem, és minden áron azon leszek, hogy hosszú távon is megmaradjon. Bízom abban, hogy az a másfél év, amíg Noszticzius professzor úr ennek a tanszéknek a vezetője marad, illetve azt követően. amikor a csoportot egy másik tanszék keretében - remélem jó egészséggel - irányítja majd tovább, elég lesz arra, hogy ennek a csoportnak a működését folytonossá tegyük. Tehát ott a csoporton belül sikerül majd az irányítást az új generációnak átadni.

Az a megoldás, amit a Nukleáris Technikai Intézettel (NTI) kapcsolatban említettünk, azaz, hogy a tanszéket önálló gazdasági egységként kezeljék, felmerülhet-e a jelen esetben?

<>Ezzel kapcsolatban több dolgot kell elmondanom. Az egyik az, hogy Noszticzius professzor úrnak most az az álláspontja, hogy a nagy hiányt nem ők hozzák létre és ezért igazságtalannak tartja, hogy az átszervezés révén őket kívánjuk egy másik tanszékbe besorolni. Volt olyan idő, amikor éppen fordított volt a helyzet, amikor ők kicsit nagyobb tanszék voltak, és náluk is keletkezelt hiány, akkor ezt a szempontot nem hangsúlyozta túlságosan a professzor úr. A négyfős tanszék önálló gazdasági egységként való kezelésének javaslata komolytalan. Ahogy említettem: hogy hol keletkezik a hiány, az nagymértékben a finanszírozás szempontjaitól függ, amelyeket erősen elhibázottnak tartok, és amelyeket emiatt nem lehet a Fizikai Intézetben minden egyes egységre külön alkalmazni - a Fizikai Intézet egészét kell tekinteni.

Nézzük a külső finanszírozás kérdését. Ez a lehetőség természetesen a Kémiai Fizika Tanszék számára is nyitva állt, már réges-régen, akkor is, amikor még "hiányt termelt". Tehát ez nem egy új dolog, és az a tény, hogy ezt nem sikerült nekik megvalósítani, azt erősíti bennem, hogy nagy csodák nincsenek. Nagyon más a helyzete a Nukleáris Technikai Intézetnek, mint a Fizikai Intézetnek. A NTI gyakorlatilag direkt kapcsolatban van a Paksi Atomerőmű Rt.-vel, és mintegy kiszolgálója annak – természetesen jó értelemben. Az pedig egy borzasztó tőkeerős, nagy cég. Ilyen partnere a Fizikai Intézetnek nincs. A Fizikai Intézet is rendelkezik sikeres külső megbízásokkal és nálunk is vannak emberek, akik külső finanszírozásban állnak, tehát nem arról van szó, hogy ezt a megoldást mi nem ismerjük. De éppen azért, mert már gyakoroljuk, az a véleményem, hogy olyan fejlődést, expanziót nem tesz lehetővé, amilyet Noszticzius professzor úr sugallt. Azt gondolom, nekünk kettős stratégiát kell folytatni, az egyik oldalon redukálnunk kell magunkat, ez van most itt terítéken, de természetesen expandálnunk is kell, ahol lehet, és ezt tesszük is, tehát a szerződéses tevékenységünket, az oktatási terhelést, ahol lehet, növeljük, mert fejlődni is akarunk: én a kettőt együtt látom. Arra azonban nem látok lehetőséget, hogy nagyságrendi változásokat okozzon a bevételekben a külső finanszírozás, a jelenlegi feltételek mellett ezt nem tartom megvalósíthatónak.

 

Jakab Roland Ákos, Németh Gyöngyi

A cikk eredeti szkennelt változata: 1 2